Ryer begynnetb tbe bystorye of Reynard tbe

J4 tbys byetoryc ben wreton
tbeparables,goode lerynge,
and dyuerse poyntes to be
merhyd, by wbtcbe poyntes
men maye lerne to come to
tbe subtylle hnowelecbe of
sucbe tbynges as dayly ben
vñgd and bad in tbe coun-
seyllys of lordcs and prelates, gostcly and
worldly, and aleo emonge marchantes &otber
comone pcple. Hnd tbie booke ie maad for ncde
and prouffyte of alle god folke, as fer as they
in redynge or beeryng of it eball mowe vnder-
stand and fele tbe foreaid subtil deceytes tbat
dayly ben vsed in tbe worlde, not to tbentente
tbat men sbold vse tbem, but tbat euery man
sbolde escbewe and kepe bym from tbe subtyl
false sbrewys,tbat tbey be not dtccyuydj?
Ubenne who tbat will baue tbe veij vnderstan-
dyng of tbys matter, be muste ofte and many
tymes rede in tbys booke,and emestly and di-
ligen tly mar ke well tbat be redetb, for it is sette
subtylly, lyke as ye sbalsee in redyngof it; and
not ones to rede it; for a man sball not wytb
ones ouer redyng fynde tbe rigbt vnderstand-
yng,ne comprise itwel,but oftymes to rede it
sbal cause it wel to be vnderstande: and for
tbem tbat vnderstandetb it, it sball be rygbt
joyous, playsant, and prouffitable.

»The History of Reynard the Foxe« William Morris »Troy« betüivel, iniciálisával és szegély-
díszítésével (London, The Keimscott Press, 1892)

nevezett lineáris antikva. Nem a betümüvészet, hanem a kapitalista reklám igénye nyo-
mán, részben pedig nyomtatástechnikai okokból jött létre.

A talpas lineáris antikva (az égyptienne) keletkezése is körülbelül egybeesik a talp
nélküli antikva (groteszk) létrejôttével. 1825-ben jelent meg elôszor nyomtatott betüként
Angliában Vincent Figgins betümintájában.

A két betütípus hasonlóságának jellemzôje, hogy az alap- és segédvonalak között
nines, vagy alig van külônbség. Az újabb metszetekné! az alap- és segédvonal különb-
ségek minimális differenciáltságára törekszenek.

110

X. A BETÜMÜVÉSZET MEGÚJULÁSÁNAK ÚTJAI

Az európai kónyvnyomtatásnak (és az iparmüvészetnek) általános leromlása eilen az
1870-es években mozgalom induit, amelynek kezdeményezoje az angol William Morris
volt. Morris és társai abban tévedtek, hogy az egyre erôsbôdô iparosodásban látták a
haladás és kultúra ellenségét, de annyiban helyesen ítélték meg a helyzetet, hogy szembe-
fordultak a kapitalista árutermelés által kialakított kózízléssel, az ipari termékek sivár
és ízléstelen formáival. Abból indultak ki, hogy az elmúlt évszázadokban szebbet és
jobbat produkáltak, és azt hitték, hogy a bajt orvosolni lehet, ha a múlt iparmüvészeté-
hez és nyomdászatához térnek vissza. Ami a nyomdászatot illeti, az ósnyomtatványok
korához tértek vissza, s a XV. századi kónyvstílust akarták feléleszteni. Példaképük
az angol ósnyomdász, William Caxton (1421—1492) volt. Romantikus iparellenessé-
gükben még a gyorssajtót is elvetették és kézisajtót használtak. Morris azt vallotta,
hogy »használati tárgy is lehet müalkotás, ha azt gonddal készítik«. Módszerére jellemzo
volt, hogy a munka legkisebb részletét is ellenôrizte.

Morris mozgalmával kezdetét vette a klasszikus nyomdabetü újrafelfedezése, amely
a mai napig meghatározza a betümüvészet továbbfejlódésének útját. Noha betütípusai-
nak és ornamentikájának stílusa még a szecesszióhoz kapcsolódik, lényegében mégis az
általa szervezett mozgalom küzdôtte le a XIX. századi stíluszavart. Követöi már nem
fogadták el technikai konzervativizmusát, hanem megtartva esztétikájának alapgondo-
latait, bátran alkalmazták az akkori technika legújabb eszközeit. A századforduló
idején jelent meg Edward Johnston (1872 — 1930) »Writing and Illumination and Letter¬
ing« (Irás, illusztráció és betümüvészet) címü betütankönyve (1906). Johnston könyve
remek ósszefoglalása a betü tôrténelmi fejlôdésének, nagymértékben hatott a nyomtatott
betük tovâbbi fejlôdésére. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy a szàzad elején meg-
indult volna a klasszikus betütípusok formahü felélesztése. Éppen a szecesszió hatása
alatt és formalista kísérletek nyomán polgárjogot nyer az úgynevezett »müvészbetü«.
A betütervezók ekkor még nem stílustórténeti tanulmányok alapján alkották betüiket.
A legkiválóbbak - például Peter Behrens (1868 -1930) és Rudolf Koch (1876 -1934) -
alkotásaiban az egyénieskedô fantázia, a japánizmus hatása, a tôrténelmi típusok
szubjektív stilizálása keveredett. De Kochnál találni a hagyományokból fejlesztett szép
típusokat is, és mindinkább ez az irány, a tôrténelmi típusok újjáélesztése válik gyakor-
lattá. Ami Morrisékkal kezdódik, az Cari Ernst Poeschellel teljesedik ki. Az o kezde-
ményezése volt az elsö világháború elôtt, hogy a régi típusokat ne dolgozzák át, hanem
azokat eredeti matricákról óntsék, vagy pedig hitelesen készítsék el az utánmetszéseket.
Poeschel tekintetbe vette a stílustisztaság mellett a sokszorosítás módszerének technikai
sajátosságait is. Lényegében a ma használt betük tóbbsége ennek az elvnek az alapján
jött létre.

A klasszikus típusok a XX. század elsó harmadának egyénieskedô betüformáinál
olvashatóbbak és technikailag is megfelelôbbek voltak. A kônyvbetüknél régtól fogva
az olvashatóság és a semleges, személytelen, de ugyanakkor az olvasást jól szolgáló
forma volt a fó kôvetelmény. Századunk betümüvészetére nemesak az jellemzo, hogy
visszatértek a klasszikus formákhoz, hanem az is, hogy kialakult a propaganda- és a
reklám-tipográfia, amely a pillantásfogó, a szokatlan, feltünó formákat keresi. A betü-
ôntôdéket a kapitalista üzleti verseny arra kényszeríti, hogy sok energiát fordítsanak a
reklámbetükre, amelyek a mindenkori divat függvényei. A reklámbetük területén a

111