fivrmam Ъс mftuun*ibç_
<)сІіиг/ив vubvuspmU6w mpiiir
fittrfùwt faip п*рtuo i tentatati & ер acr ítuv &ujic
Лротд ист Mu: (Ътмик rtfpvobmM
"1 AGNO òi exc&cd ïgemo nfri quoin fe doclrmf pp
nlmsckdidiffcnCíqaic^uídUborispocmtímpcndí:
' conconns omnibus publias &¿ priions adiombus;
ad mquirécty ucrirads ihidiû fe conrulmic : exiftìmà >
ces multo cïïc prfdaríus humanan» diuinaruqi rtrû
/nuefbiçare ac (are raaofic § (buédis optbus aut eu-
Murice ïam croceo macabic uelleratuco.
Spontefua fendixpaícencefuefhetagnof.
Ipfe [аЛе domum referenc difterica capelle.
Vbera.nec magnofmecuenc armenca leonef.
Que Poeta fecundum Cumee Sibylle carmina
Erytbrea uero fie ait«
Sweynheim és Pannarti antikva tipusa (¡468)
R 5 T V
X У Æ
Luca della Robbia (1431— 1438)
antikva verzáliái
Aldus Manutius tipusa Constantinus Lascar is » Eróte mat o« cimü müvébôl:
1495 márciusában készült, Aldus velencei mühelyében
necpípfam uf<$ ad nuptias ante
rpCcottprohíbeat filíum mater '
generis aut popubTenes^
Qeuerticem pikes пес uíttas tortuofas cory mborum.
maiculos non decent comae.delitiæ uero mubcres
puerí pulchrí cuílodí íuuenílcm horam*
multi, n- íníaníuntadmafculám míílkmem amorís,
'' ^ v'k'i“' "■'•w : .«Ä ^ -
pulchrítudo dífficílís cuftadítu efl
cognatís amorcm tnbuas Sí fanedam concordíam.
uercre canítempores.ccde ueto feníbu s
66
sorban a hires nyomdászkiadó, Aldus Manutius részére. »A római mühelyekben, melyek-
ben még a gót formákhoz szokott német betümetszés hagyományai éltek, az antikva
betü finom körvonalainak kialakításában a vésó munkája mellett talán nem jutott elég
szerep a reszelóvel való csiszolásnak, míg a velenceiek Jensontól, a betü müvészétol
megtanulták, hogy az antikva apró és kerek formáinak egyenletességét csak különlegesen
finom reszeléssel lehet elérni.« (Fitz J.; Hess András, 1932. 43. lap.)
A velencei betüöntök mellett az ottani nyomdamühelyek szedómesterei már korán
alkalmazták a mai napig is használt sorkizárási módszert, azt ti., hogy átlagos szoközök
alkalmazása mellett, szükség szerint, szükítették és tágították a szavak közötti tért.
(Ebben Schöffert, a Gutenberg utáni nyomdászat újítóját kôvették.) A szerszámot,
amelybe a sorokat »szedték«, sorhossznyira rogzítették, s így pontosan egyenletes széles-
ségü sorokat állítottak elo.
Jenson velencei típusa nemesak a betük tiszta ritmusú rajzával, a pontos soregyenessel
tünik ki, hanem a betüközök finom érzékkel meghatározott mértékével is.
A reneszánsz antikva korai változatai világosan megkülönböztethetök a késobbi érett
formáktól. Aldus Manutiusnál tôrténik meg ez a változás.
Aldus 1495-ben metszett antikva-típusánál a verzáliák és a felnyúló kisbetük magassá-
ga (/, k, f stb.) egyméretü, az e keresztvonása ferde, és a betüfejek (szerifek) a verzális
M-nél befelé és kifelé nyúlnak.
A továbbfejlesztett antikvánál (amellyel Aldus az 1495 - 1496-os években Pietro Bembo
De Aetna címü értekezését nyomtattà) tôrténik meg a reneszánsz antikva újraformálása.
Ennél az új típusnál az e keresztvonala vízszintes, az M-nek csak kifelé nyúló betü-
fejei vannak, és a verzáliák alacsonyabbak a felnyúló kisbetük magasságánál, de a
verzáliáknak a kisbetükkel való osszehangolása hiányos. (A végleges forma megterem-
tése Aldusnak leghíresebb nyomtatott müve, a Hypnerotomachia Poliphili címü mü
részére Griffo által metszett betütípusban sikerült.) A verzál betüknek az /, k, f stb.
betükkel szemben való lekicsinyítése azonban nem Aldus újítása, ezt a jellegzetességet
mutatja a kortárs, Antonio Miscomini antikva típusa is.
Aldus Manutius nyomdamühelyének és más velencei tipográfusok típusainak nyomán
alakították ki a XVI. század elsó felének nyomdabetüit. A nagy francia nyomdászok —
Claude Garamond is — az Aldus officina Poliphilo típusának alapján metszették leg-
szebb betüiket.
Aldus nevéhez nemesak a klasszikus antikva megteremtése füzódik. Az 6 megbízá-
sából metszette Francesco da Bologna (1501) az elsó dólt irányú betütípust, amelyet
»cancellaresca«-nak hívtak. Aldus Manutius a kurzív nyomdabetüt »littera dicta cursiva
o vero cancellaresca«-nak, vagyis kancelláriai betütípusnak nevezte el. A kézírásos
»littera cursiva«-t Rómában eredetileg pápai brévék írására és az olasz fejedelmek kancel-
láriáiban okiratok másolására alkalmazták. Aldus Manutius ezt a betüfajtát nem az álló
antikva kiegészítésére terveztette kiemeló írásként, hanem zsebkönyv méretü klasszikusai-
nak nyomtatására használta. A kurzív kisbetükhöz álló, tehát antikva nagybetüket
készítettek. De ez a kurzív sem vonalritmusában, sem betüképében nem egyezett egyéb
antikva betüivel, jelentósége kis helyszükségletében rejlett.
Ludovico Vicentino Arrighi és Giovanni Antonio Tagliente a kor két legjelentósebb olasz
betütervezójének kézírásos kurzív betüi nyomán is metszettek nyomdabetüket. Az elsó
kurzív betük merev talpvonaláit lekerekített vonalak váltották fel, míg a betük dólési
szôge enyhébb, osszképe harmonikusabb lett. A verzáliák megtartották álló helyzetüket,
csak az idók folyamán fejlódtek dó'lt rajzú betükké. Formájukat az antikva alapvoná-
sainak megtartásával, külonféle hurkokkal és legômbôlyitésekkel díszítették. De ezeken
a betükön már érzékelhetó volt a tôrekvés a statikus antikva verzáliák és a lendületes
vonalú kurzív közötti stílusbeli feszültség megszüntetésére.
67