Abetű 32

I. Ianvszowskiego(
WSTÇPEK DO ORT

gráphiiey Políkiéy^nowym ká-
rákterem Políkim vkosnym.
iT’ETi la с ік s к ich со

'jx , glownieyßych , fdórych popoline v-
sywamy, 7 лд których nßyßkie ndu-
ki nyswolonè, nßyßkie топу içsy-
koiv nßyßkici), j pmnnc rvßyßkd go-
L dnosc,y ros unir luckkiè, ließe Krse-
scianßrvä fr cs с, лляѵ? wßyßkie tdiemnice gtebße
pißmd S. sdfdckone [ayiiemdß wu¿cty iedno dndekie-
scid y trsy : które tyrn ponadkiem ida. a b с <1 e f g
hiklmnopqrltuxyz. A te napiérnéy od Grè-
kón> do Ldcinnikóm sdßly: à do G ré k от prsenwß
byi з \Phçniciiéy Kddmtis, Agctwrd Króld Thçnic-
kiégosyn. Так iedndk, sc ich nd on csds nie by lo
rvit¿céy, iedno ßelhascie « & *y ^ * » * * .«■y : T f «■т «• Лз
hálame des nieiaki Grecsyn 5 rvìèac sedowfafnp
içsykdprsyrockonègo nymony^tnebd byta liter wiç-
céy,nyndla3Ícsd[u Twidnjkiéy woyry liter cstérsy g¡

У ала Januszowski »Új karakter«-ének címoldala. Kiadta Januszowski nyomdája
Krakkóban (XVI. század)

írásmüvészetének jellegzetes típusa az olasz I.G. A. Taglientének (1524) textura konstruk-
ciója. Tagliente a »kihegyezett« betüvégzôdéseket körives szerkezettel enyhítette. 1525-
ben jelent meg Dürer Underweysung der Messung címü müve, amely teljes fejezetet szentel
a betümüvészet problémáinak. Dürer a latin betük tervezésénél itáliai mintákból induit
ki, s azokhoz hasonlóan 6 is azt tanácsolja a betümüvészet követöinek, hogy »zu latei¬
nischen Buchstaben mache zu einem jeden eine rechte Vierung darin er gefasst werdet«.
Latin verzáliái azonban nem érik el az olasz mintákat. Igen szépek fraktúr betüi, ame-
lyek évszázadokon át példaképei voltak a német betümüvészeknek és betümetszóknek.
Igen szépek, arányosak Vespasiano Amphiareo 1548-ban tervezett betüi, melyek össze-
egyeztetik a szerkesztett és a szabadon, rajzosan lendüló vonalakat. Az arányokat ùgy
szabályozta, hogy a betük felületét nyolc vizszintes mezore osztotta. Jean de Vingle
1550 körül tervezett antikva verzáliái már a teljesen kiforrott reneszánsz betümüvészet
termékei. Ferdinando Ruano (1554) minden betü számára »egyéni« szerkesztési sémàt
konstruált, amelynek vizszintes, függóleges, diagonális osztásaihoz, bonyolult módszeré-
hez visszatér a Francia Akadémia is 1692-ben elrendelt betükészítési sémáiban. Pierre le
Bé (1554) francia betümüvész kiegyensúlyozott rajzú betüsoránál csak a körives vona¬
lakat rögzitette szerkesztési szabályokba. A szabályos levágások és lekerekítések már
jól konstruált nyomdabetü benyomását keltik.

Nicolas Jenson (1470) és Francesco da Bologna (Griffo) — aki Aldus Manutius részére
metszette antikva betüit — ugyanúgy a kódexeket, a kézzel írott könyveket és a kor
írásmüvészeinek alkotásait vette mintául, mint azt elóttük Gutenberg, Fust, Schöffer és a
többi ósnyomdász tette.

Gutenberg nem akart formailag ùjat alkotni. A kézzel irott könyv hagyományos for-
máját kívánta olcsóbban és tömegesen eloállítani. Betüje, ornamentikája, kiadványainak
lapjain a tükör és a sorbeosztás hüen utánozza a kor kézzel írott könyveit.

Negyvenkét soros bibliája, amelyet 1455-ben fejezett be, és amelyet az általa konstruált,
ôntôkészülékkel eloállított ólombetükbol szedtek és az ugyancsak Gutenberg által
tervezett sajtón nyomtattak, a »megszólalásig« hasonlít a korabeli kódexekre. A szedés
kéthasábos, hasábonként 42 sor szedéssel. A lapok egy részét kézzel festett, gazdagon
díszített iniciálékkal, szegélylécekkel és miniatúrákkal ékesítették. Betüje a sürü szöveg-
foltot eredményezó textúra.

1465-ben a Róma melletti Subiaco Benedek-rendi kolostor nyomdájában alkalmaztak
elószor nyomtatott antikva betüt, amelyet a betücsoport kezdeti típusának nevezhetünk.
Arnold Pannartz és Konrad Sweynheim, a mühely mesterei megkísérelték a humanista
kéziratokban használt antikvát nyomtatott írássá alakítani.

Gutenberg a textúrát metszette ólomba. Feladatát technikai szempontból tôkéletesen
oldotta meg, s ugyanakkor ólombetüi hüen reprodukálták a kézírás ritmusát is. Pannartz
és társa sokkal nehezebb feladatra vállalkozott. A humanista konyvírás ólomba metszé-
se hasonlíthatatlanul nagyobb technikai tudást követelt.

Ha összevetjük e kor itáliai tipográfusainak típusait, azt tapasztaljuk, hogy a római
nyomdák betüsorai egyenetlenek, betüvonalról nem beszélhetünk, a »sorszalag« nyug-
talan. Csak a velencei ósnyomdászok oldották meg a metszett antikvák problémáját.
Náluk tiszták és pontosak a betüformák, és a »sorszalag« is egyenletes. Ez a jelentós
minóségi külônbség abból eredhet, hogy a velencei betümetszók más munkamódsze-
rekkel dolgoztak, mint a rómaiak. A humanista antikvának a római változatoknál
kiforrottabb tipográfiai formáját Johann von Speyer velencei könyvnyomtatonak tulaj-
donítják. Az 5 betüi átmenetet alkotnak a gótikus betü olasz változata, a rotunda és a
késóbb formálódó új nyomdabetü, a reneszánsz antikva között.

A XV. század második felében Nicolas Jenson fóképpen saját mühelye részére és
Griffo (Francesco da Bologna) remek betüket metszettek a velencei nyomdák és elsó-