ricota nmöomkjupcrnw:
oumwömooum pmiim9
mt^nmmfe ftmu nö
wnfimtwmctcmum-
D
c
$ft>ßuiöc^
éuomtôwiommtme
_ um in
йОйЬіишшОит те fcfftna-
6(ôuapatnef((io:e^inmi
fèmcto -
(тііошшеп-Шфош*
Änpwefo ßfdiftuo-
у
Miksa császár
Imádságoskonyvének еду lapja;
pergamenre nyomtatta
Schoensperger augsburgi
nyomdász 1513-ban, tiz
példányban ; a szöveget keretezö
illusztrációk Dürer, Cranach,
Burgmair, Baldung alkotásai
iS
60
VI. A RENESZÁNSZ BETÜMÜVÉSZETE
A reneszánsz - miként a müvészetekben - a betüben is visszanyúlt az antik példák-
hoz. Nagybetüként a római majuszkulákat, kisbetüként pedig a Karoling-kor minusz-
kuláit újították fel. Az így kialakult írást nevezzük humanista írásnak.
Az itáliai írómesterek a leghüségesebben igyekeztek másolni az ókori klasszikus szö-
vegeket örökitö Karoling-kori kódexeket, abban a hitben, hogy nemcsak tartalomban,
de formában is az ókor írását újítjákmeg. Ezértis nevezték el írásukat »littera antiqua«-
nak, szemben a kor gótikus írásával, amelyet »littera moderna«-ként említenek.
Mint a Vili, és IX. századbeli karoling minuszkulát, a humanisták kéziratos könyveit
is vágott tollal írták, a vízszintes sorhoz viszonyított, kb. 45 fokos ferde tolltartással.
A kor szépírásának kifejlesztésében nagy része volt Niccoli Niccolo humanistának, aki
Firenzében a XV. század húszas éveiben íróiskolát vezetett; továbbá Poggio Bracciolini-
nek. A tipográfiában manapság oly gyakran emlegetett fogalom: az olvashatóság -
már a humanista íróiskolákban is alapvetô feltétel volt.
E kézírásos betüknél a vékonyodó és vastagodó vonalak jellegzetes és- ritmikus vál-
togatása, a betücsoportoknak onálló szóképpé formálása, a szavaknak kiegyensúlyozott
sorokká alakuló ritmusa, az írástükornek a pergamen vagy papírlaphoz való aránya
klasszikusan világos és harmonikus. A XV -XVI. századi kódexek írástípusa a humanis¬
ta kurzív minuszkula.
A korai nyomdászok nyomtatott betüinek alkotásakor is e ferde állású, széles tollal
írott betük szolgáltak mintául. A kézírás élettel teljes lendületét ekkor a tipográfia
állandósága váltotta fel, amelynek nyomán a betüalkotás még tudatosabb müvészeti
kategóriává vált.
A betümetszók a legszebb kéziratos könyveket és a reneszánsz szépírók írásmüvészeti
alkotásait tekintették mintáiknak.
Luca della Robbia, alapító tagja a hires müvészcsaládnak (1399-1482), a század
neves szobrásza, a legelsôk között foglalkozik a kor müvészei közül az irás, a betü
müvészetével. Az б kapitális típusai a verzáliák görög eredetére utalnak. Ezek a legósibb
talp nélküli antikvák. Leonardo da Vìnci (1452 — 1519) müvészetelméleti munkássága
során a betümüvészet kérdéseivel is foglalkozott. 1463-ban Felice Feliciano készített
mintalapokat. Betüsora kiegyensúlyozott és esztétikus hatású, de betüinek nagyobb része
még mechanikus másolata a Traianus oszlop kóbe vésett típusának. A XV. század
harmadik harmadában — a nyomtatómüvészet kibontakozásának idószakában —
különösen felvirágzik a betümüvészet. Damiano da Mióle címer- és cégérfestók, szép¬
írók, kófaragók számára (s bizonyára betümetszók számára is) 1480 körül Parmában
már betümintakönyvet is jelentetett meg. Betüinek szerkezete, statikája пет következe-
tes, típusai пет kiegyensúlyozottak. A reneszánsz betümüvészet nagy mestere Luca
Pacioli, a kiváló geometrikus, matematikus, Leonardo da Vinci barátja. 1509-ben jelent
meg Velencében hires betümintakönyve, a Divina proportione. Tanulmányai során a
kóbe vésett római feliratok kapitálisaiból induit ki, s ezekból fejlesztette, szerkesztette
meg remek verzálisait. 1517-ból való Francesco Torniello betüsora, aki sajátos szer-
kesztési módszerrel, ferde tengelyállású O és S betükkel konstruált antikva verzáliákat.
Ludovico Vicentino Arrighi (1522) eltéroen az elôdôktôl és a kortársaktól, nem szerkesz¬
tette, hanem irta, rajzolta betüsorait, amelyeknél azonban zavart okoz a ferde tolltartás¬
sal írott В RS betük és függôleges tengelyü Q С O betük ellentéte. Vicentino a XVI.
század elsó harmadában több s nagyon szép nyomdai típust is tervezett. A XVI. század
61