IV. A KORAI KÔZÉPKOR ÍRÁSMÜVÉSZETE

Az unciális a római kapitálisból fejlödött ki mint jellegzetes tollírás a III. század végén.
Sajátossága a betük kerekdedsége és a vágotthegyü s ferdén tartott toll használatának
kóvetkeztében váltakozó vékony és vastag vonalak. Az unciális a kora-keresztény kózép-
kor kónyvírása. A betük körvonalai kihangsúlyozottak, az irás olvashatóbb. Egy betü-
soros, széles vágású írótollal kifejlesztett kézírás. A betük izoláltak, késóbb (a VII—VIII.
században) összekötöttek, eleinte egyforma magasak voltak, késóbb egyik-másik csekély,
majd határozott felsó (D h, L) és alsó (F, P) nyúlványokkal bírt, amelyek a sorközök
területébe kerültek. Jellegzetes a betük széles lekerekítése is. A sortávolság legalább
betümagasságnyi, sokszor ennél is több. Az unciális írástükór ünnepélyes hatású, a
sor szigorú, zárt jellegü.

Az unciális késóbbi változatai:

1. Félunciális. A VI. századtól alkalmazták. Jellegzetessége a betük lekerekítése, a
felsó és alsó kinyúlás, az ósszekapcsolt írásmód.

A félunciális az elsó nem antik európai betü, amelyet írástechnikai jellegzetességei
különböztetnek meg a római írástól. E mellett a szóvegbetüként szerepló irás mellett
(kiemelésképpen) alkalmazták a római kapitálist is. Iniciálékat, fejezetkezdó sorokat,
címfeliratokat, tulajdonneveket emeltek ki kapitálissal. (Ez már jelzi a késóbbi kettós
ábécé kialakulását.)

A félunciális megszüntetésével az európai irás tórténetében tórés kóvetkezett: a római
kapitálistól az unciálisig a betük egymagasságúak voltak. (Ez alól kivétel a római kurzív
irás.) A félunciálisnál a betük külónbózó magasságúak a felsó és alsó kinyúlások kôvet¬
keztében. (Ezeket a betüket nevezzük minuszkuláknak.) Elkóvetkezett az átmenet az
egyforma magasságú antik kapitális-verzáliákból (majuszkulákból) a külónbózó ma-
gasságú minuszkulák felé.

2. Ir félunciális. A VI. század elejétól jelentós nemzeti írásmód. Az európai írások
kialakulását erósen befolyásolta. (Az ir misszionáriusok révén került a Rajna és a Duna
vidékére is.)

3. Meroving-frank félunciális a VII — VIIJ. századtól ismeretes. A Rajna vidékén,
Eszak- és Kózép-Franciaországban használták. A karoling minuszkula elóképe. Nem¬
zeti változatai: a longobárd félunciális Felsó-Itáliában, a nyugati gót félunciális Spa-
nyolországban, az angolszász félunciális Angliában.

A félunciálisnál a betük az irás irányában a kóvetkezó betühóz kapcsolódnak. Ez a
gyors irás velejárója, s kónnyebbé teszi az írást. Felsó kinyúlással formálódik ki a B, D,
H, /, К, L és az S, alsó kinyúlással az F, G, N, P, Q, R. (Az N és az R alsó kinyúlását
késóbb elhagyták.)

Ezek a felsó és alsó kinyúlások sortávolságnyiak, optikai-esztétikai ósszekóttetést
teremtenek a sorok kózótt, és a sornak sajátos, tagolt ritmust kólcsónóznek. Az írás-
nak ez a »ritmusa« új a római írások egymás mellé rótt egyforma magasságú jeleivel
szemben. Bevezetik a szókózóketvde az írásjeleket és az /-re tett pontot még nem ismerik.
Az írástükrót nagy fehér margók keretezik, a sorok róvidek, a sortávolságok nagyok.
Az írótoll széles metszésü, és vízszintesen (vagy majdnem vízszintesen) kell tartani.

A bizánci írásmüvészet típusai a góróg eredetü unciálisok és félunciálisok. A kódexek
lapjain a szóveget aranyfüst alapon bíbor színben, más esetben bíbor alapon arany-
színnel írták. (Ez a pompás kódexforma bizánci kódexek révén terjedtel Európában is).

32

A IX-X. századi bizánci és karoling kódexek pompázatos kiállításúak, müvészi
kótéstáblájuk, de fóképpen ragyogó íráskultúrájuk miatt, elóképei voltak a reneszánsz
kódexmüvészetének. A kódexeket általában pergamenre írták. (Ha híjával voltak
új pergamennek, akkor a régi pergamen kónyvekról ledórzsólték, levakarták a szóveget,
s annak helyére írták az újat. Ezek az ún. palimpszesztek. A modern restaurációs techni-
kával nemegyszer sikerült az eredeti szóvegeket ismét olvashatóvá tenni.)

A kózépkor írott kónyveinek, a pergamenlapokból álló kódexeknek nem volt cím-
lapjuk. A kéziratok legtóbbszór az »incipit liber« (itt kezdódik a könyv) szavakkal kez-
dödtek. Az incipit oldalakat gazdag miniatúra-festéssel, ornamensekkel, kezdöbetükkel

(iniciálékkal) díszítették.

A kódexek betüi: a félunciális és a kurzív, a külónbózó népeknél más és más jelleget
kaptak, sajátos formât öltöttek.

A nyugati írásbeliség és a kódexmüvészet elsó virágzása Nagy Kàroly és utódainak
korára esik. A kódexíró-iskolák kózül jelentóséggel bírnak az Ada-kéziratok, a palota-
iskola müvei, a reimsi, a tours-i, a St. Denis-i és St. Gallen-i kódexfestó mühelyek.

A félunciális klasszikus típusa és egyike a legszebb európai kónyvírásoknak : az ir-
angolszász kerek irás, amelyet a VIII. század kórül szerzetesek alkottak Angliában és
írországban. A tours-i és a St. Gallen-i kolostoriskolákban ezt és a meroving írást
választották mintaképül és új írást teremtettek: a karoling minuszkulát. Ezt az írást
(a mai nyomtatott kisbetüink ósformáit) használták az egész frank birodalomban.

A karoling minuszkula a meroving kisbetük korszerüsítéséból született. A meroving
minuszkula írásszerkezete hasonlatos volt az osi római kurzív íráshoz, ugyanúgy, mint
a nyugati gótok, a longobárdok, az angolszászok vagy az írek írása. Ezek az írások mind
visszavezethetók a római kurzív betükre, amelyek az irás tórténetében elsó ízben mutatják
a szókép jellegzetességét, az irás jobb olvashatóságát biztosító felsó és alsó nyúlványokat.

Minuszkuláknak azokat az írástípusokat nevezzük, amelyeknél a betüjelek némelyiké-
nek függóleges tórzsét lefelé vagy fólfelé meghosszabbították, tehát felül és alul kinyúl-
nak. (Latinul minus = kisebb.) A minuszkulákhoz illeszkedó római kapitális betük
ugyanolyan magasságúak, mint a felsó kinyúlású betük. Minthogy magasabbaknak,
nagyobbaknak látszanak, mint a minuszkulákkal írott szóveg betüi, ezeket a »nagybetü-
ket« majuszkuláknak nevezték. (Latinul maius = nagyobb.) Európában a VIII. századtól
jórészt minuszkulákat írtak. Az új írásnál a sortávolság betümagasságnyi. Ez a betüfor-
ma eltéróen a római kurzív írástól, tagozottan vékony és vastag vonalakból épül fel.

Kôzépkori kódexíró írómester

33