/V rr+^'fàs.

v'-'t l'ji'.' \./ f(f> fií

fl

QI

ï-v : й

i

,->Ç* •?*.

Görög kurzív irás; papìrusz
az i. e. IV. század kozepéról;
a régi görögök papiruszra irták
okirataikat és könyveiket;
az írónáddal folyóirást
alakitotlak ki

A viasztáblákhoz használt
iróeszkoz

A.

В k

A,

Ei,

I,

H.

Ѳ

,

K.

Л,

N.

1,1

£b

Tí.

p.

E .

T .

Y.J

(X.

X..

Y,

Cl.

Klasszikus görög betüsor,
a latin majuszkulák eiáképe ;
geometrikus jellegében
a klasszikus görög épitészet
ardnyának szépsége
és tisztasága tükrözödik

24

III. A LATIN BETÜ KIALAKULÁSA

A rómaiak körülbelül az i. e. VI. században vették át a foníciaiból formálódott görög
írást anélkül, hogy Iényegesen változtattak volna rajta.

Az i. e. VI. századtól már két teljes és egy csonka itáliai alfabétumot ismerünk,
amelyek csekély eltéréssel azonosak a nyugati görög alfabétum betüivel. A latin betü¬
sor teljes kialakulásáig az itáliai néptôrzsek az írásnak több változatát hozták létre.
Valójában a változatok csak egy-egy írásjelükkel térnek el egymástól, írásrendszerük
közös. Számjegyekül — hasonlóan a göröghöz — a betüsor egyes betüit alkalmazták.

A rómaiak legrégibb írásemlékei a »Romulus sirköve«, a »fekete kö« (Lapis niger
Romuli, i. e. 600), a Duenos-felirat (i. e. IV. század), a Scipiók síremléke (i. e. 259) és a
Senatusconsultum de Bacchanalibus (i.e. 186).

A legelterjedtebb íróanyaguk a papirusz volt, amelyet nagy tömegben gyártottak a
finom írópapírtól, az »augustá«-tól a csomagolópapírként használt »emporeticá«-ig.
Már kiadóvállalatok müködtek, amelyek másoló rabszolgákkal íratták a szövegeket.
Volt könyv, amely ezer példányban jelent meg. Új íróanyag a pergamenhártya, amely
mindkét oldalán egyaránt használható. A tekercskönyv helyett megszületett a lapokból
álló könyv, a kódex, amelynek eredeti formája a viasztábla-koteg. (Vékony deszkalapot
viaszréteggel vontak be, amelyre hegyes pálcikával - a stílussal — irták feljegyzéseiket;
ha a feljegyzés már nem volt idószerü, a viaszt elsimították. A kódex elnevezés a latin
caudex-böl (fatönk-böl) származik, amelybôl a táblákat készitették. Mint a régebbi
görög betüket, a római kapitálist is eredetileg megközelitöen egyöntetü vonalvastag-
ságban (zsinórszerüen) irták elô, vésték kôbe. Késôbb sem a kôfaragôk szerszâma,
hanem a kótáblák szôvegét elôrajzolô ecset vonalvezetése hatârozta meg a kôbe vésett
római betük formáját. A monumentális feliratok elórajzolását ugyanis kb. 45 fokos
szögben tartott széles lapos ecsettel végezték, amelynek nyomán a betüt alkotô egyenesek
és gôrbék váltakozó vonalvastagságúak. A vésô csak megnemesitette az eredetileg is
szépvonalú betük jellegét.

A római kapitálisnál (latinul caput = fej) a betüsor összes jelei egyforma magassà-
gùak. Tiszta fonogrammatikus betüírás, amelyben külön-külön jeleket kaptak a mâssal-
hangzók és magánhangzók is. Eredetileg egy-ábécés, a XV. században lett kettós ábécé-
jüvé. A latin nyelvterületeken használták, késôbb az összes európai népek átvették,
amennyiben nem alkalmazták már a görögböl származó írások valamelyikét. A római
kultúra és civilizáció idoszakának(kb. i.e. 350-töli. sz. 500-ig) legelterjedtebb betütípusa.

A római írástípusok:

1. Római kapitális irás. 2600 esztendeje használjuk alapvetó vonásait tekintve válto-
zatlanul. Ezek a mi mai nyomtatott latin nagybetüink. A betüsornak a görög írástól
való eltérései: а С eredetileg közös jel a g- és &-hangok számára; a G betüt i. e. 230-tól
iktatták a latin betüsorba. Az У-t és a Z-t a római császárság kezdetének (i. e. I. század)
idején csatolták az ábécéhez. A CH, PH, TH i. e. 150-tól használatosak. А К az У-ból
keletkezett. Az F a görög digammából (Г) ered. А V eredetileg kettós hangértékkel
bírt: a mássalhangzós/-et és a magánhangzós и-t jelezte. A római kurzívában az/-hangot
gyakran IF-vel jelôlték. A kerektalpú U az V. és VIII. század közötti idôben unciális-
jelként formálódott a F-böl, azota lett az U magánhangzós jel. A J eredetileg az I
betü iniciálé formája volt. Az I és J hangok között csak a xVl. századtól kezdve teszünk
külônbséget.

25